Mindenekelőtt köszönöm mindenkinek a kedves, bíztató szavakat!
És akkor most elmondom, mi történt:
Tegnap reggel negyed 9-re bevonultam az Állami Szívkórházba Balatonfüreden. Megmondom őszintén olyan kicsinek és elesettnek éreztem magam abban a hatalmas épületben, mint egy riadt egér. A következőképpen megy a dolog, ha valaki ilyen célból megy oda:
A portán meg kell nyomni egy számhívó gombot. Kap az ember egy sorszámot és türelmesen (megtörten) várja a sorát. Én a 304 számot kaptam tegnap. Viszonylag hamar rám kerüt a sor. Becsengettek az "érkeztetőbe". Ott egy mikulás sapkás hölgy fogadott (ugyanis dec.6. volt!) Azonnal kifogásolta, hogy az oda irányító kórház hiányos iratokkal indított útnak. kellettek volna még ilyen-olyan vizsgálati eredmények, zárójelentések. Én abszolúte tapasztalatlan vagyok az ilyesmiben így azt vittem, amit mondtak. Pedig még a vérvételt is elvégezték rajtam előtte, hogy azzal se menjen ott feleslegesen az idő. No mindegy, a hölgy aztán megnyugtatott, hogy azért, ha már addig elutaztam, nem kell hazamennem dolgom végezetlenül. Azért ez a kis "előjáték" természetesen nem igazán tett jót amúgy is megtépázott idegrendszeremnek.
Aztán felküldtek a 103-as szobába, ahol majd beléptetnek hivatalosan is az intézetbe. Pár barátságtalan, megfásult nővér vette kelletlenül tudomásul, hogy jelentkeztem felvételre. Elkérték az irataimat, aztán némi adminisztráció után bevezettek a 110-es kürterembe. Szerencsére üres volt a három ágyas terem. Bár mikor megláttam, azt gondoltam visszarepültem 40 évet a szocializmusba. Ütött-kopott csempék, feslett műpadló, avíttság mindenütt. Majd miután átöltöztem, ott szorongtam az ágyamon és próbáltam olvasgatni a magammal hozott könyvemet. Telt-múlt az idő.
Aztán egyszer csak jött a főnővér, hogy menjek vele. Visszamentünk a 103-as szobába. Azt mondta: "Sajnos egyelőre nincs orvos. Ha szerencséje lesz, lesz szabad ma, ha nem, akkor várnia kell!" Jelzem, engem úgy engedtek utamra, hogy első nap meglesz a műtét, utána egy éjszakát muszáj ott töltenem, aztán mehetek haza. No, ez kellőképpen lehangolt. Ám azért hozzátette: "Azért, hogy hasznosítsuk az időt, készítünk egy EKG-t." Megtörtént. Amikor akartam felkelni az ágyról rám parancsolt, hogy maradjak. Lekapott a falról egy olcsó, eldobható borotvát és azzal leborotválta a csuklóimon a szőrt. Majd utasított, húzzam le gatyómat. "Ott" is leborotvált két oldalt. Elmondta, ez azért van, mert ha a csuklómnál nem tudják bevezetni a katétert, akkor a comból teszik azt meg. Kisé megalázva éreztem magam, a meglehetősen brutálisan és érzéketlenül elvégzett borotválás miatt, de túltettem magam rajta.
Visszamentem ismét a kórterembe. Némi olvasás után jött egy másik nővér és hőmérsékletet, vérnyomást mért. Aztán csak vártam, vártam és vártam... Kicsit később a vénámba beültettek egy kanült. Az nem kellemes, feszítő érzés. Teltek-múltak az órák és senki nem nyitotta rám az ajtót. Eltelt az egész nap. semmi más nem történt velem. Időnként benyitott egy nővér, hogy igyekeznek szabad orvost találni, de műtenek, soron kívüli extrém esetet hoztak, stb. Nem került rám a sor. Belekeseredtem a sorsomba. Este lett, majd éjszaka és én stresszelve vártam a másnapot...
Ma aztán kb 11 óra felé előkerült egy fiatal, szimpatikus orvos. A kórteremben megkérdezte a szokásaimat, az esetleges előzményeket, stb. majd elmondta, hogy átnézve a leleteimet, a zárójelentéseket, a vérvételi eredményemet, neki kétségei támadtak a beavatkozás szükségességéről. Azt mondta, hogy azért ez is egy kockázatos beavatkozás és ők, orvosok nem szívesen vállalják a kockázatot, ha nem muszáj. Én buzgón helyeseltem és hozzátettem, hogy nem önszántamból mentem, hanem küldtek. Hiányolta a szív ultrahang és terhelési próba eredményeit, amit pedig az itteni kórházban elvégeztek rajtam októberben. Előbb az vetődött fel, hogy beszerzi e-mail-ben vagy faxon, aztán gondolt egyet és azt mondta: "Megcsináljuk újra itt mind a kettőt és ha azok indokolják, csak akkor végzem el a beavatkozást." No, elkezdtem szurkolni magamnak, hogy ugyanolyan jók legyenek ezek az eredményeim,mint Pápán.
Előbb a szív ultrahangot végezte el. Miután végzett félve kérdeztem meg, mit tapasztalt. A válasz nagyon megnyugtatott: "Semmi rendelleneset nem tapasztaltam. Ha a terhelési próba is jó lesz, akkor elbúcsúzunk egymástól!" Nem akartam hinni a fülemnek. De azért még aggódtam a terhelési próba miatt. Fél óra múlva az is megtörtént.
Egyre növekvő sebességgel mozgó futópadon kell az embernek ilyenkor mellkasára aggatott zsinórokkal menni, majd futni. Sajnos a vérnyomásom a kezdeteknél már 160 volt. A végén elértem a 200-at. Ám ettől függetlenül a szívvel mindent rendben találtak. Ezért a doki kimondta a szentenciát: "Nem lesz beavatkozás, mehet haza!" Hát, velem madarat lehetett volna fogatni.
Bementem a kórterembe. átöltöztem újra utcai ruhába. Aztán jött a doki és átadta a zárójelentést. A vérnyomásomra új gyógyszert írt fel, mert kevés az, amit eddig szedtem. Továbbá vércukor vizsgálatra is beutalt, mert kezdődő cukorbetegségre gyanakszik. Ez kissé lelohasztotta a jókedvemet. Majd elbúcsúztunk egymástól. Utána a nővérek kiszedték a kanült a kezemből és elindulhattam haza.
Hát ez volt az én történetem a szívkórházban most emberek. Rettenetesen be voltam csinálva előtte, aztán eljöhettem úgy, hogy amitől legjobban tartottam, az elmaradt. De ugye senki nem lepődik meg, ha azt mondom: cseppet sem vagyok amiatt elkeseredve. Így aztán nem tudok hozzászólni Bertone és Eniksz fent leírt azon "élményeihez", melyek egy megvalósult ilyen jellegű beavatkozáshoz kapcsolódnak. De azt sem bánom.
A lényeg az, hogy visszatérhettem és újra itt lehetek közöttetek. Most már megmosolyogni való az 5-i írásom, de higgyétek el, hihetetlen nehéz pszichésen kezelni egy ilyen helyzetet.
A show tehát megy tovább! ...
Mondjuk sprintelés közben.
