Re: Nekrológ topik. Akikért a harang szól!
Elküldve: 2019.06.12. 09:10
Megfontolando iras, nem talaltam jobb helyet. Hasonlo gondolatok jartak a fejemben amikor mentem a varosban az elmult napokban vagy lattam egy-egy kepet a hidrol. Most lehet velem van a baj, de eszembe se jutott odameni nezelodni es altalaban se kovettem percrol percre az esemenyeket. Ugy voltam vele Isten nyugodtalja a szerencsetleneket, a hozzaertok meg majd megoldjak amit meg kell. Persze korulottem is azonnal lettek buvar es hajozasi szakertok! Akik mar el is karhoztattak a viking kapitanyt 0 ismerettel vagy tudassal a temaban.
Ez egy beteg vilag mar a magamutogatasaval, a folytonos kitunni vagyassal, szereplessel, megfelelesi kenyszerrel. Hanyingerem van ettol
Arany János egyszer azt írta: “Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben.” Nektek, akik tegnap ájtatosan szelfiztetek a Hableánnyal, ez nem sikerült.
13 napja két ország és még rengeteg ember figyelte türelmetlenül, hogyan hozzák felszínre a Hableány roncsait. Az elsüllyedt sétahajót, amely vízalatti koporsókénét őrizte magában az áldozatokat. A kiemelést óriási előkészület előzte meg: nem csak a szakemberek mértek, mérlegeltek mindent, a média is külön készült arra, hogyan lehet megmutatni, azt, amit tulajdonképpen nem lehet. Azt a tragédiát, gyászt, fájdalmat, amit az a kék-fehér roncs jelent.
A tragédia legmegindítóbb fotói azok voltak, amelyeken a búvárok és a mentőhajók legénysége minden megtalált áldozat fölött tisztelegve búcsúzik. Mintha egy láthatatlan kéz mardosná az ember szívét, olyan érzés rájuk nézni. És akkor jöttök ti, lelki és szellemi nyomorultak és a fájdalmat felváltja a düh, mert meggyaláztok mindent, ami ép ésszel felfogható. Eltiportok mindent, amiért a saját életüket is kockáztató búvárok és mérnökök éjt nappallá téve dolgoztak, és amit az életben maradtak és az elhunytak hozzátartozói talán soha nem dolgoznak majd fel.
A közvetítések többször is megmutatták, mekkora tömeg gyűlt össze a hídon és a rakparton, majd az első fotók a közösségi médiafelületeken is megjelentek. Miközben több tucat ember élete legnehezebb perceit élhette, ti ájtatos arccal minden mécses és virág mellé odaálltatok pózolni, hátha jön a lájk. Némelyikőtök a viccelődésig ment.
Szeretném azt gondolni, hogy a felgyorsult világ rengeteg ingere, a számtalan katasztrófafilm, a megszokás tett titeket érzéketlenné, nem pedig a zsigeri gonoszság, a nyomorult, lélekölő kárörvendés, a pusztító nárcizmus lett filter az insta-fotóitokhoz. Szeretném azt gondolni, hogy egyszer, évek múltán visszanézitek a képeket és szégyenetekben elnehezül a szívetek.
Nemrég egy 17 éves holland lány eutanáziát kért az őt ért traumák miatt. Ebbe mindenki belement körülötte, az európai zöldek csúcsjelöltje büszkeségét fogalmazta meg az ügyben a lány bátorsága miatt és azt írta: “folytatjuk a harcát”. halott, mi pedig itt tartunk ma.
Clark Ádámmal, mécsesekkel szelfizők, politikai haszonlesők, éhes újságírók: az én szememben ti sem nem vagytok jobbak, azoknál, akik engedték, hogy egy ijedt és sérült lány önként a halált válassza, és a halálában is magukat ünnepelték. Az én szememben egy szinten vagytok az elhunyt lánya sírjával saját életmódtanácsadó cégét reklámozó nő gyászbizniszével. Csak a ti brandetek nem a cégetek, nem a pártotok, hanem saját magatok.
Van határ? Nem is akarom tudni. Inkább az áldozatok hozzátartozóitól minden jóérzésű magyar ember nevében bocsánatot kérek. A szakemberek hősies munkája előtt lélekben tisztelgek. Azoknak pedig, akiknek egy látványos kép az emberi létnél többet jelentett azt kívánom, soha ne veszítsenek el senkit.
Ez egy beteg vilag mar a magamutogatasaval, a folytonos kitunni vagyassal, szereplessel, megfelelesi kenyszerrel. Hanyingerem van ettol
Arany János egyszer azt írta: “Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben.” Nektek, akik tegnap ájtatosan szelfiztetek a Hableánnyal, ez nem sikerült.
13 napja két ország és még rengeteg ember figyelte türelmetlenül, hogyan hozzák felszínre a Hableány roncsait. Az elsüllyedt sétahajót, amely vízalatti koporsókénét őrizte magában az áldozatokat. A kiemelést óriási előkészület előzte meg: nem csak a szakemberek mértek, mérlegeltek mindent, a média is külön készült arra, hogyan lehet megmutatni, azt, amit tulajdonképpen nem lehet. Azt a tragédiát, gyászt, fájdalmat, amit az a kék-fehér roncs jelent.
A tragédia legmegindítóbb fotói azok voltak, amelyeken a búvárok és a mentőhajók legénysége minden megtalált áldozat fölött tisztelegve búcsúzik. Mintha egy láthatatlan kéz mardosná az ember szívét, olyan érzés rájuk nézni. És akkor jöttök ti, lelki és szellemi nyomorultak és a fájdalmat felváltja a düh, mert meggyaláztok mindent, ami ép ésszel felfogható. Eltiportok mindent, amiért a saját életüket is kockáztató búvárok és mérnökök éjt nappallá téve dolgoztak, és amit az életben maradtak és az elhunytak hozzátartozói talán soha nem dolgoznak majd fel.
A közvetítések többször is megmutatták, mekkora tömeg gyűlt össze a hídon és a rakparton, majd az első fotók a közösségi médiafelületeken is megjelentek. Miközben több tucat ember élete legnehezebb perceit élhette, ti ájtatos arccal minden mécses és virág mellé odaálltatok pózolni, hátha jön a lájk. Némelyikőtök a viccelődésig ment.
Szeretném azt gondolni, hogy a felgyorsult világ rengeteg ingere, a számtalan katasztrófafilm, a megszokás tett titeket érzéketlenné, nem pedig a zsigeri gonoszság, a nyomorult, lélekölő kárörvendés, a pusztító nárcizmus lett filter az insta-fotóitokhoz. Szeretném azt gondolni, hogy egyszer, évek múltán visszanézitek a képeket és szégyenetekben elnehezül a szívetek.
Nemrég egy 17 éves holland lány eutanáziát kért az őt ért traumák miatt. Ebbe mindenki belement körülötte, az európai zöldek csúcsjelöltje büszkeségét fogalmazta meg az ügyben a lány bátorsága miatt és azt írta: “folytatjuk a harcát”. halott, mi pedig itt tartunk ma.
Clark Ádámmal, mécsesekkel szelfizők, politikai haszonlesők, éhes újságírók: az én szememben ti sem nem vagytok jobbak, azoknál, akik engedték, hogy egy ijedt és sérült lány önként a halált válassza, és a halálában is magukat ünnepelték. Az én szememben egy szinten vagytok az elhunyt lánya sírjával saját életmódtanácsadó cégét reklámozó nő gyászbizniszével. Csak a ti brandetek nem a cégetek, nem a pártotok, hanem saját magatok.
Van határ? Nem is akarom tudni. Inkább az áldozatok hozzátartozóitól minden jóérzésű magyar ember nevében bocsánatot kérek. A szakemberek hősies munkája előtt lélekben tisztelgek. Azoknak pedig, akiknek egy látványos kép az emberi létnél többet jelentett azt kívánom, soha ne veszítsenek el senkit.
